Egy akciós kacsa, három étel, egy határfeszegetés
Egyik: – Nem rajongok a nyers húsért.
Másik: – Ez most, hogy jön ide?
Egyik: – Ja, csak szembejött valami steakes videó.
Másik: – De a steak nem feltétlenül a vérben úszó húsdarabot jelenti.
Egyik: – Akkor is! Véres. Fúj!
Másik: – És a rozé kacsamell?
Egyik: – Az is véres.
Másik: – És mi van, ha jól van elkészítve?
Egyik: – Mármint meg van sütve rendesen, hogy ehető legyen?
Másik: – Hát ha jól van elkészítve, akkor az ehető.
Egyik: – Az lehet, de szerintem ezek akkor is nyers húsok.
Másik: – Na és amikor fasírtot csinálsz?
Egyik: – Akkor mi van?
Másik: – Meg szoktad kóstolni.
Egyik: – Igen, egy pici falatot, hogy elég-e a fűszerezés.
Másik: – De az is nyers hús. Sőt! Az nyers hús!
Egyik: – Jó, de azt nem teszem a tányéromra, hogy akkor bon appetit! Megsütöm előtte.
Másik: – De egyszerűen nem értem, hogy lehet az, hogy az egyik féle húst megeszed nyersen, a másikra meg azt mondod, hogy gusztustalan.
Egyik: – Ilyen a preferenciám.
Másik: – És mit szólsz ahhoz, ha készítek neked rozé kacsamellet…?
Egyik: – Biztos, hogy nem.
Másik: – Várjál!
Egyik: – Oké. Figyelek.
Másik: – Szóval készítek neked rozé kacsamellet, amit megkóstolsz.
Egyik: – Fúj..
Másik: – És ha nem ízlik, akkor elfogadom, hogy nem szereted.
Egyik: – És ha ízlik, akkor mi van? Mármint erre pici az esély, de ha tegyük fel mégis?
Másik: – Akkor nincs semmi.
Egyik: – Mi?
Másik: – Mit mi? Akkor egyszerűen kiderül, hogy több a világ, mint amekkorának hitted.
A rozé kacsamell pontosan az az étel, amitől felfordult a gyomrom korábban. Most sem vagyunk öri barik, de már megengedtem magamnak az élményt, hogy megkóstoljam.
Néhány napja akciós volt az egész kacsa a mindannyiunk által ismert kék és sárga színekbe öltözött üzletláncban. Gondoltam veszek egyet, és hétvégéig kitalálom, hogy mi lesz belőle.
Mire jutottam? Leves, rozé kacsamell és narancsos kacsacomb, mindezt szombaton, hogy a vasárnapot a fánkocskáknak szentelhessem. De ez majd egy következő történet lesz.
Húslevest készítettem, amibe belekerült a farhát, a belsőségek, leveszöldségek, és órákon keresztül gyöngyöző vízzel főztem.
A kacsacombhoz készítettem egy mézes, narancsos keveréket. A combokat sóztam és megszórtam rozmaringgal minden szegletüket. Locsoltam rá a mézes, narancsos léből, és kb. 220 fokon sütöttem addig, amíg a bőr el nem kezdett pirulni.
Itt jött egy 180 fokos fordulat, mert egyrészt megfordítottam a combokat, öntöttem rájuk egy-két korty fehérbort, és a sütőben csökkentettem a hőfokot úgy 170-180 fokra.
Ezt a forgatós sztorit még kb. kétszer eljátszottam, míg aranybarna nem lett mindkét comb mindkét oldala.
Lehetett volna puhább is. Legközelebb kipróbálom gőzös sütőben is.
A harmadik pedig a rozé kacsamell, amihez és a többi húsféléhez is venni fogok maghőmérőt, mert az nem járja, hogy bele kell vágnom, hogy lássam milyen a közepe.
Szóval lefejtettem a mellet a kacsáról, és kb. 3 cm széles csíkokra vágtam, hogy ne legyenek túl nagyok. Franciaországban láttam a séfet mindig, hogy vékony szeleteket süt magas hőfokon, így gondoltam én is valahogy így készítem el.
A bőrös felével lefelé fordítva beletettem a serpenyőbe, amiben előtte kisütöttem már a felesleges bőrdarabokat, így volt zsiradékom.
Addig sütöttem ezt a felét, amíg a bőr meg nem sült rajta, és utána picit visszavettem a tűzhely hőfokát, és megfordítottam a kacsamelleket.
Közben fordítólapáttal néha lenyomtam, hogy egyenletesebben süljön.
A párom szerint – aki a főkóstolója az ételeimnek – pont olyan lett, mint ahogy ki kell néznie.
Én is megkóstoltam, hogy mit sütöttem, és arra jutottam, hogy nem tartozik továbbra sem a kedvenc ételeim közé ez a közepesen átsült hús.
A látvány kevésbé rontott az élményen, inkább az állag, az íz és szerintem leginkább a tudat, hogy mit eszem.
Lehet ez is olyan lesz nekem, mint a spárga. Azt is kóstolgattam sokáig, mire eljutottunk addig, hogy először megszoktam, aztán megszerettem. Ettől függetlenül köszönöm, teljesen jól érzem magam úgy is, ha kimarad az étrendemből a rozé kacsamell.
Gyere, tegyük ki az asztalra, ami van.
Ágota
